Víziszony a földeken?

Miközben Magyarország vízkészletei a legjobbak közé tartoznak Európában, az öntözésre engedélyezett mintegy 300 ezer hektáros területből még az igencsak aszályos 2003-as esztendőben is mindössze 86 ezer hektár kapott mesterséges csapadékot. Az ok igen egyszerű. A termelő az áraiban nem mindig tudja érvényesíteni az öntözési költségeket, éppen ezért nem is kockáztat.

Az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy hazánk éppen a határán van annak a csapadék mennyiségnek, ahol öntözni föltétlenül szükséges. A baj csak az, hogy az évi 500-600 milliméteres csapadék térben és időben, évenként és területenként, télen és nyáron, egyenlőtlenül oszlik meg. Esztendőnként mintegy 150 milliméter csapadék pótlására van szükség, döntően az Alföldön, illetve a Duna-Tisza közén, ahol a talajvízszint az elmúlt években ? kimutathatóan ? több méterrel csökkent. Ezen persze javíthatnak azok az új, szárazságtűrő, nemesítés alatt álló kultúrnövények, amelyek kisebb költséggel, kevesebb nedvesség felhasználásával is hozhatnak jó, vagy legalábbis elfogadható termést.

Keveset öntözünk

Öntözésre mindazonáltal szükség van. Mégsem használjuk ki lehetőségeinket, a mezőgazdasági vízhasználatban Európa utolsói között kullogunk. Az unióban átlagosan a mezőgazdasági művelés alá vont területek 11 százalékát öntözik, nálunk ez a szám mindössze 1,5 százalék, miközben az ideális 5-10 százalék körül lenne. Ez azt jelenti, hogy az öntözésre alkalmas és engedélyezett 300 ezer hektár területből mindössze 90 ezer hektár kap öntözővizet.

Jellemző, hogy 2008-ban 148 millió köbméter vizet használt fel a mezőgazdaság ? 40 millió köbméterrel kevesebbet, mint egy évvel korábban ?, és csupán az engedélyezett terület 38 százalékát öntözték. Az okok között több is felsorolható. Az egyik az, hogy 2001-ben ?liberalizáltuk? az öntözést, azaz az állam nem támogathatja ennek költségeit. Ezeket az árakban lehetne érvényesíteni, amennyiben a partnerek engednék ? de általában nem engedik. A másik ok az, hogy a magyar mezőgazdaságban kevés a tőke, a termelőknek nincs pénzük a nagyszabású beruházásokra. Hozzájárul a negatív képhez, hogy korábban volt ugyan jelentős öntözési beruházás, de nem föltétlenül ott, ahol erre égető szükség lett volna. Ezek a fölösleges presztízsberuházások természetesen nem jártak jelentős eredménnyel, jelentős részüket ki sem használták. Mindazonáltal a termelők nem keveset fizetnek a szabadáras vízért annak ellenére, hogy a vízkészlet-járulékot eltörölték.

Csatornák uniós pénzből

Ma Magyarországon közel 100 ezer kilométer nyíltvizű csatorna működik. Ezek egy része azonban nem az öntözést, hanem a belvízelvezetést szolgálja. Vannak kettőshasznosításúak és természetesen olyanok is (elsősorban a Tisza környékén), amelyek a folyóvíz termőhelyre továbbítását szolgálják.

A legnagyobb öntözővíz-felhasználók: Jász-Nagykun-Szolnok megye 21 ezer hektár, Csongrád megye 15 ezer hektár és Hajdú-Bihar megye 14 ezer hektár öntözött területtel. Ennél sokkal többre lenne szükség. Kolossbáry Gábor, a Földművelésügyi és Vidékfejlesztési Minisztérium szakmai főtanácsadója szerint erre most nyílik lehetőség. Az unióban is egyre inkább tudomásul veszik, hogy a népességrobbanás miatt több élelmiszerre lesz szükség, emiatt kulcskérdés az öntözés. Ezért az Európai Unió pályázatokat ír ki nagy öntözésfejlesztési beruházásokra. Az Új Magyarország Fejlesztési Terv keretében Apátfalva-Mezőhegyesen, a Hajdúháton (Debrecen környékén), Tiszavasvá-ron, Kisteleken (itt 170 gazdaság), Báty- Beremend-Sátorhely környékén, a békéscsanádi löszháton (Csomás, Telekgerendás, Kétsoprony területén) építenének ki új öntözőműveket uniós támogatással, mely magában foglalja a csatornaépítés költségein kívül a korszerű öntözőberendezések beszerzését is. Ezeken kívül több kisebb beruházásra is sor kerülhet. A 25 ezer hektáros terület bekapcsolása az öntözésbe 38 milliárd forint költséggel járna, melyből 26 milliárd lenne az uniós támogatás, 12 milliárd forint a saját erő.

Az ország öntözéses kertté alakítása azonban nem csak egyszerűen attól függ, hogy mennyi öntözőcsatornát építünk. A szakember szerint meg kell akadályozni, hogy az időnként túlságosan is bőven érkező égi ?áldás? földjeinkről elfolyjon. Víztározókat, tavakat kellene kialakítani. Olcsóbbá kellene tenni az öntözővíz használatát is.

Hajóval a homokhátságon?

Szót ejtettünk már arról, hogy elsősorban a Duna-Tisza közén az elmúlt években jelentősen csökkent a talajvíz szintje. Mely ugyan esős években megemelkedik, de így is elmarad a kívánatos szinttől. Ennek oka azonban nem csak a klímaváltozás, hanem az is, hogy ezeken a területeken a gazdák ? engedély nélkül ? kutak százaiból, talán ezreiből öntöznek. A vízhiányon segíthetne a Duna?Tisza-csatorna. Ennek megépítése több mint háromszáz éves terv. Lényege, hogy a Dunát és Tiszát 110 kilométeres csatornával kötnék össze egy Csepelszigeti, vagy az alatti indulással, mely Csongrádon csatlakozna a Tiszába. A két végpont között a tengerszint feletti magassági eltérés jelentős, ezért 11 zsilippel tennék lehetővé a folyamatos és kiegyensúlyozott vízellátást és a hajózást, mely megoldaná a Dél-Alföld szállítási gondjait. A csatorna halgazdálkodási célokra is hasznosítható lenne. Ennek a tervnek a kivitelezése 1947-ben már elkezdődött. Kubikusok sokasága állt neki a mederásásnak, de 10 kilométer után az elszántság csökkent, a pénz elfogyott.

A tervben fantáziát lát egy befektetői csoport is, akik szakembereket kértek fel egy tanulmányterv elkészítésére. Biztatató, hogy az unió elvben hajlandó egy ilyen hatalmas nemzeti beruházás támogatására is. Bizakodjunk, hogy a terv nem merül ismét feledésbe, s tízegynéhány év múlva már hajóról nézhetjük, hogyan borul zöldbe a homokhátság.

Csulák András