Az ok sajnos a legtöbb esetben ugyanaz: leépítés. Hirtelen a munkaerőpiacon találjuk magunkat. Dráma, szörnyűség, valóban komoly lelki megpróbáltatás. Az ember ugyanis a biztosat keresi élete során, kapaszkodik, ragaszkodik az állandóságba még akkor is, ha azzal speciel elégedetlen. Mert ez is jellemző ránk, szeretünk panaszkodni, kritizálni, megmondani a ?frankót?, hiszen mennyi vel könnyebb másban keresni a kudarc okát, mint önmagunkban. Majd miközben könnyes szemmel vonulunk végig személyes dolgainkat tartalmazó papírdobozunkkal a folyosón, (volt) kollégáink együtt érző pillantásaitól kísérve, már nem is tűnik olyan rossznak a főnök, az addig szemtelennek gondolt recepciós, sőt, boldogan állnánk neki tizedszer is újraszámolni azt a bizonyos negyedéves előrejelzést, csak maradhatnánk. Odakint pedig rég nem látott tömegben bolyonganak a hozzánk hasonlók, akiknek elbocsájtásától megannyi cég várja a lejtmenet végét, a fellendülést.

A magyar emberről azt szokták mondani, hogy viszolyog a változásoktól. Tíz, húsz, harminc évet vígan el tudunk képzelni egy lakó- vagy munkahelyen, ami persze méltányolható törekvés, ám ezzel párhuzamosan bizonyos képességeink legyengülnek. Elkorcsosul önmagunk képviseletének a képessége, eltűnik az ?immunrendszerünk?, mely megvédene bennünket a változások okozta sokktól. A munkájukat ilyen körülmények között elvesztők, a rutintalan álláskeresők ezért jelentős hátránnyal indulnak harcba az új munkahelyért. A kérdés tehát ez: lehet-e csökkenteni induláskori hátrányunkat?

Én, a termék

Először is fogadjuk el: mi magunk egy áru vagyunk, egy termék, amit áruba bocsátunk fizetésért cserébe. Nem alantas dolog ez, így működik a mai gazdaság. Aki ezzel a gondolattal azonosulni tud, nagyobb eséllyel tudja önmagát ?becsomagolni?, márkázni. Miből is áll egy munkavállaló? Először is szakmai tudásból, hiszen ennek révén tudja ellátni feladatát. Aztán tapasztalatból, ami részben időben, részben a korábbi feladatai össze tettségében mérhető. Ezek eddig objektív adottságok, visszamenőleg nem tudunk rajta változtatni. Aztán jönnek azok a tényezők, amikre már lehet ráhatásunk. Itt van mindjárt a külső. Evidens, hogy a megpályázott feladatnak megfelelő öltözék, hajviselet és ápolt külső alapvető fontosságú. Az első benyomás nagyon sokat nyom a latban, az első néhány percben mutatott kép később jelentősen befolyásolja majd a munkaadó döntését. Nem feltétlenül az öltöny, vagy a kosztüm az egyedül megfelelő öltözék, egy fizikai munkára normális utcai viseletben is jelentkezhetünk. Arra azonban figyeljünk, hogy kerüljük az extravagáns elemeket: piercing, feltűnő tetoválás, túlzásba vitt kiegészítők, és persze az ápolatlanság már az első percben kizáró tényező lehet. Üzleti környezetben az ide illő viselettel azt jelezzük, hogy számunkra fontos az interjú, ezzel is megtiszteljük az alkalmat.

Derű és őszinteség

Fellépésünk legyen kimért, nyugodt, tárgyra törő. Sem a zavart hebegés, sem a locsogás, sem pedig a hallgatagság nem praktikus. Mérjük fel az interjúztató személyiségét. Ha barátságos, mi is lazábban reagálhatunk, ha azonban szigorúan tárgyra törő, mi is ehhez igazodjunk. Ne túlozzunk, ne ködösítsünk, amikor magunkról beszélünk, mert füllentésünk legkésőbb akkor kiderül, amikor az állást elnyerjük és bizonyítanunk kell. Az őszinteség jobban kifizetődik. És az örök fegyvert, a mosolyt sose hagyjuk otthon. A derű, a vidámság (és nem a vihogás) átragad partnerünkre is, megkönnyíti a feloldódást, így sokkal könnyebben átadhatjuk azt, amik valóban vagyunk.

És ne feledjük: önmagunkból csak egy van! Legyünk rá büszkék, és ?adjuk el? magunkat méltón!